Egy pokoli bál

Kommenteket várom.


A hintó megállt mire én feleszméltem hogy megérkeztünk a színházba. Egy öltönyös férfi nyújtotta a kezét felém, belecsúsztattam fehér kesztyűbe bujtatott kezemet, és hagytam hogy segítsen kiszállni. Na nem mintha nem ment volna egyedül is, de ez ilyen gesztusnak számított az embereknél azt hiszem. Fekete földig érő kabátot viseltem, ami jól eltakart a kíváncsi szemek elől. Hosszú volt és nagy, viszont a legújabb divat. Így nem volt annyira kitűnő hogy eltakar, mindenkinek olyan volt nem éreztem különcnek magam. Szép lassan besétáltam az épületbe. Gyönyörű volt. Minden arany volt. Az egész ragyogott belülről. Felmentem a páholyba, amit nekünk készítettek elő és az első, a színpadhoz legközelebb eső székre leültem. Ez volt az első színdarab, amit láttam életemben. Olyan csodálatos volt ez az egész. Egy jelentéktelen lány egy gyönyörű helyen a díszpáholyból színdarabot néz. Nem tudom hogy valaha éltem-e áthasonlót. Nem emlékszem csak egy emlékem maradt meg emberi életemből, de azt tudom, hogy hihetetlenül jó érzés itt ülni. Azt hiszem, hogy a darab után Alice bálba visz. Alice volt az, aki ide hozott, neki köszönhetem hogy élek még. Bár igazából néha magam se hiszem el, hogy tényleg az történt-e ami… És abban a pillanatban megint rám tört az a látomás vagy nem tudom mi. Újra átéltem az egészet:
”Befordultam egy sikátorba, mert rövidebb úton akartam menni. Amikor figyelmes lettem valami mocorgásra az egyik sarokban. Nem tudom miért, de rám tört a pánik. Lehet hogy csak egy macska… De a megérzésem nem hagyott nyugodni. Oda kellett mennem, megnézni mi az. Elindultam hát a sarok felé és mikor elég közel voltam hogy a lámpásom fényénél is lássam mi az megálltam. Szép lassan közelebb toltam a kezem a sarokhoz és csak egy kis cicát pillantottam meg. Úgy látszik nem kellett, volna annyira megijednem. Nem foglalkoztam vele csak megfordultam és elmentem a másik irányba. Már majdnem befordultam a ház mellet, ahol kijutok a főútra, amikor valami hangos csattanással összetört mögöttem. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek hát visszamentem. Amikor már jó messze jártam a főúttól kíváncsiságom még jobban hajtott. És akkor egy alak termett előttem. Meglepetésemre sikkantottam egy nagyot. Az ember csak mosolygott.
- Meg ijedtem. – hallottam meg saját hangom.
- Ó tényleg? Sajnálom. – a férfi hangja bársonyos és kedves volt.
Aztán csak arra eszméltem, hogy a földön fekszek úgy harminc méterre attól a helytől, ahol az előbb álltam. A férfi pillanatokon belül mellettem termett és eltörte az alkaromat. Hangos visítás hagyta el ajkaim. Ez tetszett neki eltörte a másik kezemet is mire én kétszer olyan hangosan felüvöltöttem. De ez nem volt elég neki, mind a két lábamat eltörte és én a sok vér látványától elkábultam. Fel se tudtam fogni, mi történik csak, hogy nagyon fáj a nyakam. Meg erőltettem magam és kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, mi okozza a fájdalmat, de arra lettem figyelmes, hogy a férfi karjaiban vagyok, és ő ajkait szorosan a nyakamhoz nyomja. Megpróbáltam ellökni magamtól de meg se moccant. Aztán egy hangos csattanás és én a földre estem. A férfi eltűnt mellőlem és szemeim megint lecsukódtak. A hangos csattanások miatt megint megerőltettem magam, hogy kinyissam szemeim. Csak két alakot láttam egymással harcolni. Nem tudtam tovább nyitva tartani a szemeim így engedtem, hogy lecsukódjanak. Mind eközben egyre nagyobb fájdalmat éreztem a nyakamtól elindulni. De nem érdekelt tudtam, bármi harcol is a férfival megmentett a fájdalomtól, amit a nyakamnál éreztem. De most egyre jobban égtem belülről. Minden egyes porcikámat kiégette a tűz. És ez a tűz egyre közelebb ért a szívemhez. Hihetetlenül fájt de ez most nem érdekelt, csak az hogy megállítsam a tüzet. Tudtam, ha eléri, akkor az életemnek vége. Még nem akartam meghalni. Hisz még csak tizenhét éves vagyok. Kiabáltam hogy égek. Hogy valaki oltsa el a tüzet, mert elégek, de válasz nem érkezett. Minden hangomat beleadva üvölteni kezdtem.
- Hallie. Hé, semmi baj. Nem lesz semmi baj. Én itt vagyok. Veled vagyok. A nevem Alice. Hallie? Hallasz engem? Hallie? Elkéstem, nincs mit tenni át fog változni. – nyugtatott egy bársonyos hang és azt hiszem, hogy magában beszélt.
De a fájdalom nem múlt el. Egy örökké valóságnak tűnt, amíg égtem, de aztán csillapodni kezdett a fájdalom és szép lassan teljesen eltűnt. Kinyitottam a szemem és Egy lányt láttam magam mellett ülni. Mikor észre vette hogy felébredtem melegen rám mosolygott. Még mindig a sikátorba voltam. És még mindig sötét volt.
- Szia Hallie. A nevem Alice. – hallottam meg egy bársonyos hangot.
- Szia Alice. Te tudod mi történt? – ezt én akartam kérdezni de valami csilingelő hang szólalt meg helyettem. Körbenéztem, hátha van valaki még a sikátorba, de csak ketten voltunk.
- Majd mindent elmondok a szállodába, de most gyere. El kell mennünk innen.
Feltápászkodtam és elindultam az Alice nevű lány után…”
A látomás itt szétszakadt. Láttam, hogy Alice aggódó pillantással néz engem.
- Hallie jól vagy? – kérdezte. – Mit láttál? – már kitapasztalta a képességem. Tudta mit kell kérdezni.
- Csak az átváltozásom estéjét, megint. – csüggedtem.
Alice szerint nekem ez a különleges képességem. Hogy a jövőmet vagy a múltamat látom. De csak az enyémet. Az ő képessége majdnem ugyan olyan, mint az enyém csak ő mindenkiét látja, akire koncentrál. Az ő látomásai a döntések alapján változnak. Az enyém nem. Én mindig pontosan tudom, hogy mi fog történni. És amit én látok az úgy is lesz. A darabnak ebben a percben lett vége. De jó a látomásom miatt lemaradtam a darabról.
Elmentünk a hintóhoz és haza mentünk. Mind a ketten át akartunk öltözni. Alice berohant a szobájába és én is az enyémbe. Ott lógott a fogason a ruhám. Testhez simuló, fehér, földig érő ruhát varrattam. A vállamon csak két kis pánt rögzítette a ruhát mely mély kivágással rendelkezett. Gyorsan felvettem és a tükörbe néztem magam. Tökéletesen kiemelte karcsúságom. Fehér színe, pedig illet a bőröm tónusához. Halk kopogtatás ütötte meg a fülem.
- Gyere be. – kiáltottam ki és Alice lépett be a szobába. Az ő ruhája fekete volt, szintén földig érő, de pántnélküli.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Aha csak egy pillanat. Addig menj, mindjárt megyek én is. – küldtem ki.
Szőke hosszú hajamat hajtűkkel a fejem hátuljára tűztem és oldalt két-két tincset hagytam. Oldal frufrumat is ott hagytam és már mentem is Alice-hez. Beültünk a hintóba és indultunk a bálba. Még nagyba utaztunk, amikor újabb látomás fogott el. Egy mezőn futottam. Ugyan ebbe a ruhába kendőim csak úgy szálltak a szélbe. Azt nem tudom hova futottam, de küzdöttem érte hogy ott lehessek. Vagy talán menekültem valami elől? Vagy futottam valakihez? Ezzel töltöttem az utat, hogy megfejtsem a látomásom. Úgy döntöttem Alicenek nem kell mindenképp tudnia a látomásról, így hát nem mondtam el neki. A hintó megint megált és megint egy öltönyös férfi nyújtotta a kezét felém. Sajátom belecsúsztattam az övébe és kiszálltam a hintóból. A férfi ugyan ezt a mozdulatot, megcsinálta a nővéremmel, Aliceszel is. Bementünk az épületbe. Ez is ugyan olyan gyönyörű volt, mint a színház. Alice mutata az utat. Egy hosszú folyosón mentünk végig és Alice az mondta, hogy itt van a lépcső, ahol lemész a többiekhez és próbáljak meg nem legurulni rajta. Ő ment előlre. Befordult a sarkon és ment néhány métert majd elindult egy lépcsőn. Kezét végig húzta a korlátom majd kicsit jobbra fordult és lement a főlépcsőn. Egy férfi nyújtotta kezét felé és ő örömmel ment el táncolni a fickóval. Ki kukucskáltam a fal mögül és láttam azt a temérdek sok embert, akik mind egymással táncolnak. Voltak, akik nem táncoltak azok az asztaloknál beszélgettek vagy ép falatoztak. Jól van le kell mennem közéjük. Nem lesz semmi baj. Ügyes leszek. Elég erőt gyűjtöttem hozzá hogy elinduljak, így hát leléptem az első lépcsőfogon. Aztán a másodokon. És akkor úgy éreztem mindenki engem néz. Felnéztem, de úgy láttam, senki sem néz engem. Vissza akartam fordulni, de hogy nézett volna az ki? Így hát tovább mentem. A harmadik majd a negyedik lépcsőfok. Közben kezem, úgy ahogy Alicetől láttam, a korláton húztam. Szép lassan leértem a melléklépcsőn. Huh most jön a főlépcső. Ugyanolyan fordulatot tettem, mint Alice és elindultam a lépcsőn. Nem mertem felnézni, csak amikor már a lépcső felénél jártam. Mindenki ámuldozva nézett rám. És akkor beharaptam az alsó ajkam. Miért néznek? Egy fiú indult el felém. Annyi idős lehetett, mint én. Megállt a lépcső alján és felém nyúlt. Magabiztosan sétáltam le a lépcsőn és a kezébe csúsztattam a kézfejem. Ő rám mosolygott és én rá. Aztán a parkettre vezetett és táncoltunk. Egész este csak táncoltunk meg beszélgettünk. A neve Taylor volt. Helyes fiú volt. Sokat nevettem vele. Éppen mesélt egy történetet, amikor valaki a nevemen szólított.
- Hallie… - mondta.
- Tessék? – kérdeztem.
- Mi csoda? – kérdezte Taylor aki félbeszakítottam.
- Hallie… - hallottam megint a hangot.
- Hallottad ezt?
- Mit? – értetlenkedett.
- Hát ezt a hangot. Ami a nevemet suttogja… - hát hogyan is hallhatná hisz ő nem vámpír, mint én. – Sajnálom de most mennem kell. – álltam fel az asztaltól.
- Hallie… - szólt megint a hang.
- Na de…
- Mennem kell. Szia. – köszöntem el és elindultam a hang irányába.
- Hallie…- a hang egyre kétségbe esettebb lett.
- Jövök. – suttogtam vissza.
- Hallie…
- Itt vagyok.
- Hallie…
- Merre vagy?
- Hallie… - a hang csak a nevemet mondta. Közben már az épület kertjébe futottam.
- Hol vagy?
- Hallie…Hallie…Hallie…Hallie….Hallie…Hallie…
És itt megtörtént, amit láttam. Egy réten rohantam. Csak most már tudtam miért. De azt nem hova. Csak rohantam a hang után, ami egyre csak a nevemet kiabálta. Egyenesen az erdő felé rohantam. Befutottam az erdőbe és…